japán tájak

Cikkek, leírások Japán ismert és kevésbé ismert, szép tájairól.

Fagyvirágok

Rovatunk egyik célja továbbra is az, hogy ne kizárólag a “kötelező” turistalátványosságokat mutassuk meg, hanem Japán kicsit eldugottabb, rejtettebb titkait is. Következőnek ismét a hegyekben járunk – de ezúttal télen!

Fagyvirágok

Tovább...

Ricurin-park

Amikor Japán szép tájait mutogatják, folyton Kiotó, Nara, és egyébként is, általában Honsú szigetének különböző helyeiről esik szó. Kiránduljunk most át azon a bizonyos nagy Szeto-hídon, és ismerkedjünk meg Sikoku egyik legszebb tájképi kertjével. 3…2…1…

Tovább...

Kamikócsi

上高地

Kamikócsi
(Nagano, Japán)

Mielőtt leírnám a következő mondatot, szeretném   előrebocsátani, hogy én alapvetően egy rusnya racionalista, érzelemmentes mérnökember lennék, amit tovább súlyosbít némi buddhista szenvedélymentesség. Nos tehát: Kamikócsi valami eszelősen gyönyörű. Nem lehet nem szeretni… bár gyűlölni éppen igen.

Kamikócsi ezúttal nem város és nem hegy: egyszerűen egy hely neve a Középső Japán-Alpok északi részén, Macumotótól nyugatra úgy 50 kilométerre, a tengerszinttől pedig felfelé mintegy 1600 méterre. Nem egészen nyilvánvaló, pontosan mekkora is ez a hely, hiszen összesen egy buszvégállomásból, néhány fogadóból meg ajándéküzletből áll — mégis turisták százai lepik el állandóan. Kamikócsi egyébként valami olyasmit tesz, hogy “felső magas vidék” — hát ennél a Mátra is jobban hangzik.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kamikócsit csak nyáron és ősszel lepik el a turisták: kora téltől (úgy december közepe) késő tavaszig (május elejéig) ugyanis le van zárva az ide vezető út. De ez még nem minden: nyáron sem lehet ugyanis csak úgy hipp-hopp felmenni autóval, ha az embernek kedve szottyan rá. Az utolsó hat kilométer ugyanis egyszerűen le van zárva a földi (autós) halandók elől. (Ez japánul úgy hangzik, hogy maiká kinsi, azaz tilos a “my car”…) Kérdezgettem, állítólag természetvédelmi okokból, aminek némiképp ellentmond, hogy a hosszú sorokban kígyózó buszoknak és taxiknak viszont meg szabad. Mindenesetre akármelyiket is választjunk, meglehetősen borsos áron szállítanak célhoz; sőt, az alsó buszvégállomáshoz vezető, mintegy 12 kilométeres vasútvonal is a “Japán fajlagosan legdrágább vasútja” címmel büszkélkedhet. A bicikliket viszont ingyen átengedik — igaz, ez sokkal inkább kitolás, mind jutalom, ugyanis az említett utolsó hat kilométer egy durván 12 százalékos emelkedésű, egykilométeres, szűk, egysávos, állandóan vizes alagúttal kezdődik. Bárki ingyen gyakorolhatja itt a halálfélelmet.

Ha viszont felért az ember, sebtében elfelejti, hogy mennyibe is került, vagy milyen viszontagságokkal is járt az út. A buszvégállomástól úgy háromperces séta a Kappa-bashi (Vízimanó-híd), amely pont — Kamikócsi talán legismertebb része — egyrészt a kristálytiszta vizű Azusa-folyóról, másrészt az elénk táruló Hotaka hegyvonulatról híres. Szemre nincs is már messze innét a hegy teteje, és valóban, a táblák szerint is csak 8 kilométer — ám súlyosan téved az, aki azt hiszi, hogy ezt másfél-két óra alatt legyalogolja. A hegyre felfelé vezető úthoz még csak hasonlatos sincsen egész Magyarországon: igaz, meglehetősen rusnya biciklizés után, de akkor is: több, mint három óra hosszat tartott csak az első 4 kilométer megtétele, egy menedékházig. Innen aztán muszáj is volt visszafordulnom, mert különben soha nem értem volna haza.

A kevésbé mazochista japánok busszal, a nagyon gazdagok taxival érkeznek Kamikócsira, és leszállnak a buszvégállomás előtt úgy három kilométerrel. Itt a folyóvölgyben viszonylag kényelmes, úgy egyórás séta során alpesi stílusú fogadótól kezdve elláposodott tavacskán át az erdei fürdőkomplexumokig át meglehetősen eklektikus látvány fogadja az utazót. Ebédelni nem célszerű, mert enyhén szólva is arcpirítóak az árak mindenütt. S ami a leggonoszabb: nem ám csak úgy buszra száll a honpolgár hazafelé. Sorszámot osztanak, és ha valaki lemarad a buszról, hát lemarad… márpedig az utolsó busz este hatkor elmegy. Ki tudja miért, nem megy túl rosszul a helyi fogadósoknak; és mintha a vidéken szokásosnál több taxi is lenne…

Kamikócsin kívül persze még rengeteg más, gyönyörű hely található a Japán-Alpokban. Mégis, ha valaki eljut a környékre, kár lenne kihagynia. Kamikócsival ugyanis valahogy úgy van az ember, mint az igaz szerelemmel: ha szavakkal próbálja meg leírni, csak irtózatos közhelyek jutnak az eszébe… ha viszont egyszer szerencséje volt hozzá, soha többé nem fogja feledni.

-Cheza-

Szeto-óhasi

瀬戸大橋

Szeto-óhasi (Szeto Nagy Híd)
(Kodzsima-Szakaide, Honsú-Sikoku, Japán)

Réges-régi álma a japánoknak, hogy az összes szigetük úttal, híddal, vasúttal össze legyen kötve. Elsőként Honsú és Kjúsú között született kapcsolat (e kettő van a legközelebb egymáshoz): 1942-ben megépült egy tenger alatti vasúti alagút.

A Szeto-beltenger által elválasztott Honsú és Sikoku összekötésére már több, mint 100 évvel ezelőtt született javaslat. A Szeto-beltenger csendes, nyugodt, kényelmesen hajózható, virágzott is rajta mindig a halászat és a hajózás — ám az iparosodás felgyorsultával Sikoku egyre jobban kezdett lemaradni Honsútól. Végül 1969-ben döntött úgy a kormány, hogy kialakít három utat a két sziget között a kiegyensúlyozott fejlődés érdekében.

Egyelőre csak egy van készen a tervezett három útvonalból: a Szeto-óhasi, azaz a Szeto Nagy Híd a honsúi Kojimát köti össze a shikokui Sakaidével. A másik két híd építése is folyik; eredetileg 1999-re lettek volna készen, ám mivel a Szeto-híd nem bizonyult a várakozásoknak megfelelően nyereségesnek, egy kicsit lelassult az építkezés.

1978 októberében kezdődött meg a Szeto-híd építése és 9 éven át tartott. Rongyos 1,12 billió yenbe került. Igazából nem egy híd, hanem tíz – különféle típusú -, sőt, még egy alagút is. Összesen 9367 m hosszú, ebből a leghosszabb átívelt távolság 1100 méter, a legmagasabb pillér pedig 194 méter. A japán közlekedési viszonyok ismeretében ugyancsak nagy hangsúlyt fektettek a vonatközlekedés biztosítására. Ez volt az első híd a világon, amelyen egyaránt mehetnek nehéz (1400 tonnás) és nagysebességű (160 km/h) vonatszerelvények.

8-as erősségű földrengéseket még kibír (a Földön 8.6-os a gyakorlatilag előfordulható legnagyobb), és szelet is 66 m/s sebességig (50 m/s már leemeli a gyengébb háztetőket). Az autópálya a tetején van, a vonatok egy szinttel lejjebb mennek. Mókás, hogy az autók legfeljebb 80 km/h-val mehetnek rajta, vonatok viszont akár 160 km/h-val is…

Végül egy utolsó kép arról, hogy a cikk szerzője tényleg járt a híd mellett:


– shirokuma –

Hakuba

Ebben a rovatunkban időről-időre szeretnénk bemutatni kicsit érdekesebb, szebb, figyelemre méltóbb japán tájakat. Szerepelni fognak természetesen a híresebb turistalátványosságok is, de a sorozatot egy kevésbé ismert, eldugottabb hellyel indítanánk.  Tovább...